Pénzkapu

16. Más ötletek?

Miért nem fizeti a bank a korábbi nyereségéből a veszteséget? Ez egy darabig mehet ugyan, de csak egy határig. Ami nem a teljes korábban felhalmozott nyereség, hanem kevesebb.

Ennek nagyon érdekes oka van. Egy profi üzleti szereplő másképp gondolkozik, mint az átlagember. Van benne egy aszimmetria, ami abban nyilvánul meg, hogy a nyereség elől nem szalad el, de az esetleges veszteségét már jó előre korlátozza.

Vagyis ha nyer, annak egy részét mindig elrakja (bebiztosítja, elfogyasztja vagy más befektetésbe csoportosítja át), és csak a maradékot hagyja a meglévő üzletben. Az átlagember viszont hajlamos mindent kockáztatni.

A fenti viselkedés miatt a profi nem fogja teljesen fölélni korábbi nyereségéből származó tartalékát. Egy bank tulajdonosa meg különösen nem, főleg, ha azt időközben esetleg más, banktól különböző jövedelmező üzletbe fektette. Még időben becsukja a boltot. Hamarabb, mint gondolnád.

De ilyenkor mi lesz a kintlévőséggel? Azt egy másik bank is csak akkor képes és hajlandó átvenni, ha megéri neki. Veszteséget nem fog vállalni. Az eredmény ismét csak kamatemelés. Vagy a bezáró bank betétesei elvesztik pénzüket. Vagy az állam kifizeti őket a bank helyett. Vagy eleve megmenti a bankot. Széles a választék.

Összefoglalva: A külföldi banknak nem érdeke a devizahitel konstrukció további fenntartása. A belföldi banknak sem. A magyar államnak úgyszintén. Az adósnak meg pláne! Akkor már csak két kérdés van:

• Ha látszólag mindenki veszít, akkor ki nyer?
• Miért nem szállunk ki az egészből?

Az elsőre könnyű a válasz: Kovács János külföldi megfelelője, Hans Jürgen Schmidt. Csak belőlük sok van, ezért eloszlik közöttük, ezért nem feltűnő.

A másik kérdés már nehezebb. A továbbiakban megmutatom, hogyan dolgozható ki a megoldás. Ehhez viszont előbb meg kell néznünk, vajon ki mit tanult az eseményekből.

A tanulság elemzése nélkül ugyanis újfent csak félmegoldások születhetnek. Mondhatni „hibás termékek”.

Következik: IV. Mi a tanulság?

1. Mit tanulhattak a háztartások?

15. Nyakunkon a válság

Amikor viszont elszállt a forint árfolyama, már nem érte meg. Hiszen ha jobban gyengül a forint, mint amennyit a kamatkülönbözet kompenzál, az tiszta veszteség a külföldi bank számára! Az előbbi példát folytatva, ha az árfolyam év végén 120, akkor a 112-t visszaváltva több, mint 6 és fél százalékos a veszteség (az elvesztett 3% kamaton felül).

Innentől kezdve a külföldi banknak nem érdeke, hogy a csereügyletet újrakösse, mert túl kockázatos neki forintot tartani. Ugyanis egy ponton túl már nem az lesz érdekes, hogy hány forintot kap, hanem hogy egyáltalán megkapja-e.

Ezen felül, ha lejáratkor (ahhoz, hogy a szerződésben vállalt kötelezettségét teljesítse) a magyar banknak 120-ért kell megvennie a devizát, de csak 3 kamatot kap az ügyféltől, és 109-et a külföldi banktól, az neki is jelentős veszteség. Hiába kapja a teljes törlesztőrészletet devizában, az csak töredéke a lejáratkor általa fizetendő összegnek.

Ráadásul, ha nincs több csereügylet, akkor nincs több alacsony hitelkamat sem. Vehet föl persze a bank a bankközi piacon hitelt devizában, csakhogy itt meg befigyel, hogy a piac a korábbinál nagyobb kockázatúnak tekinti Magyarországot (nő az úgynevezett országkockázati felár).

Mi az az országkockázat? Háztartási példával élve, ha egy munkatársad a következő fizetésig kér Tőled egy kisebb összeget, attól függően adsz neki, hogy mennyire bízol meg benne. Ha tudod, hogy rögtön elveri, valószínűleg nem kap Tőled egy fillért sem.

Ugyanígy, az országokat sem tekinti egyformának a piac. Csak itt a megbízhatóság a mindenkori aktuális kamatszintben tükröződik. Ha nő a kockázati felárunk, az azt jelenti, hogy csak magasabb kamatra tudunk kölcsönt kapni.

Nem állítom, hogy hajszálpontosan így gondolkodtak a szereplők, de a fő mozgatórugó ez volt.

Fölmerül a kérdés: Miért nem a saját tőkéje terhére állja a magyar bank a veszteséget? Ennek az az oka, hogy a történelem folyamán úgy alakult, hogy a bank alapvetően nem a saját tőkéjéből hitelez, és így nem csak a saját tőkéjét kockáztatja. Tehát valakitől be kell szedni a veszteséget. Ki mástól, mint a hitelfelvevőtől?

Következik: Más ötletek?

14. Mi a helyzet a kamatemeléssel és az egyéb költségekkel?

Az előbbi példában nem szerepel a szereplők jutaléka és az ügylet többi járulékos költsége. Ilyen mindenütt van. Sem a Magyar Államkincstár, sem a külföldi, sem a belföldi bank (de még a valutaváltó sem) dolgozik ingyen.

Hogy ezért milyen devizanemben és mekkora összeget számítanak fel, az az ügylet lényegét nem érinti. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy a bankok egymás közt viszonylag kis jutalékkal dolgoznak, ügyfeleiket viszont úgy használják ki, ahogy azt az ügyfél hagyja.

Fejlettebb pénzügyi múlttal és kultúrával rendelkező országokban ez kisebb mértékű, mint nálunk. Megint magunkra kell vigyáznunk, és tanulnunk, mert az állam itt sem fogja érdekeinket képviselni.

Ami a kamatokat illeti, a fő problémát az okozza, hogy a lakáshitel lejárata 15-20-25 év. A bankok ilyen hosszú lejáratra nem kötnek swap csereügyletet. Tehát a forint kamathoz képest alacsonyabb kamatlehetőség csak addig áll fenn, amíg a csereügylet futamideje tart.

Addig nincs gond, amíg a külföldi bank hajlandó megújítani az ügyletet (pontosabban újat kötni). Miért éri meg neki ilyen ügyletben részt venni? Alapvetően azért, mert magasabb kamatot kap a pénzéért forintban, mint devizában. Nézzük meg (most a csereügylettől különválasztva), miért:

Az előbbi példa szerint devizában kapna 3% éves kamatot, forintban 12-t. Tehát ha most átvált 1 deviza egységet, kap érte 100 forintot. Ebből év végén lesz 112 forintja. Ha az árfolyam (év végén) 109, és visszaváltja a forintot, akkor kap érte 1 egység devizát és a 3% kamatot.

109-nél alacsonyabb árfolyam esetén nyer, mert 1-nél több egységnyi devizát kap érte, vagyis nem csak a 3% devizakamatot kapja meg, hanem többet. 109 fölötti árfolyamnál viszont veszít. (A 9 a két kamat különbözeteként adódik: 12 mínusz 3).

Persze jogos a kérdés, hogy ha a csereügyletben azt vállalta, hogy visszaadja ezt a 109 forintot a magyar banknak, akkor hol a nyeresége. És fordítva, 109 fölötti árfolyam esetén sincs vesztesége, hiszen akkor is csak 109-et kell visszaadnia.

Erre azt mondom, hogy egyrészt a konkrét ügylet nem pont 109-ről szól (ld. a jutalékról írtakat). Másfelől pedig azt a szándékát, hogy újra megköti-e az ügyletet, már erősen befolyásolja a 109-től lényegesen különböző árfolyam.

Mivel a forint árfolyama sokáig erősebb volt, mint amennyit a deviza és forint kamatok közti különbség indokolt, a külföldi banknak bőven megérte a „buli”, hiszen minimális kockázattal jó kamatokat kaphatott.

Kitől? Magyarország állampolgáraitól. Ha nagyon demagóg akarnék lenni, azt mondanám, hogy a magyar állam a magas jegybanki alapkamat miatt csak úgy lapátolta kifelé a pénzt!

Következik: Nyakunkon a válság

13. A 24-fejű lábú sárkány

Egy kis csemege azok számára, akiket érdekel, hogy milyen elvárásokat támasztott a rossz gazdaságpolitika miatti torz környezet a bankokkal szemben. Kívánalmak, amiknek egyszerre kellett (volna) megfelelni:

• A betétes elvárja a magas forintkamatot, a hitelfelvevő viszont csak ennél a szintnél alacsonyabb kamatot hajlandó a lakáshitel után fizetni.
• A banknak a hitelfelvevő helyett valaki mástól kell megkapni a betétesnek fizetendő kamatot. De kitől? Ki hajlandó magas kamatot fizetni a forint adóssága után? Például a magyar állam.
• Ha találunk egy külföldi bankot, aki hajlandó magas kamatra kölcsönadni a magyar államnak (márpedig ilyen magas jegybanki alapkamatnál miért ne találnánk?), akkor neki oda lehet adni a betétes forintját.
• De milyen ügylet keretében adjuk oda a forintot? Hiszen valójában az ügyfélnek akarunk hitelt adni (és nem a külföldi banknak), ráadásul a forinténál alacsonyabb kamattal! Mit kérjünk tőle cserébe? Kérjünk devizát! Az jó, mert oda tudjuk adni a hitelfelvevőnek. A kamata is kisebb, amikor vissza kell adni, tehát az ügyféltől is kérhetünk kisebb kamatot.
• Persze a hitelfelvevő a lakást forintért veszi meg, ezért a devizát valakinek át kell váltani forintra. Megállapodás kérdése, hogy a bank végzi az átváltást vagy az ügyfél.

Lassan összeáll a kép: A magyar bank köt egy (úgynevezett swap) csereügyletet a külföldi bankkal: Fogja a betétes forintját, és elcseréli devizára, majd egy idő (mondjuk egy év) múlva visszacseréli. Ha a deviza kamata 3%, a forinté 12%, a deviza mostani árfolyama pedig 100 Ft, akkor lejáratkor a külföldi bank 1 deviza egységért kb. 109 forintot kell, hogy visszaadjon. Miből szerzi meg?

Forintért magyar állampapírt vesz, kap érte 12% kamatot, tehát egy év múlva lesz 112 forintja, ebből 109-et visszaad a magyar banknak, a többi az övé. (Ugyanezt a 3 kamatot kapná a devizáért is.)

A magyar bank a kapott devizát valahol (a bankközi piacon) átváltja, és az érte kapott 100 forintot adja oda lakáshitelként. (Ha nem váltja át, akkor ez a hitelfelvevő feladata lesz, a lényegen ez nem változtat.) Mivel a betétesnek egy év múlva járó 12 forintból 9-et a külföldi banktól meg fog kapni, ezért oda tudja adni 3%-os kamatra.

Egy év alatt a törlesztés során az ügyféltől visszakap 3 forintnyi kamatot, de mivel a hitel lejárata több, mint egy év, a tőkeösszegnek csak egy részét. Így a swap csereügylet lejáratakor nem áll rendelkezésére az általa fizetendő teljes devizaösszeg. Azt valahonnan elő kell teremtenie. Vagy egy újabb csereügylet kötésével vagy pedig azonnali átváltással.

Aki ismeri a kettős könyvelést, tudja, hogy egy ügylet „lerajzolása” két „lábat” jelent. Ha ez az ügylet két szereplőt érint, akkor itt is, ott is megjelenik két-két „láb”. Ez már 4. Egy swap csereügylet önmagában is minimum 4, de inkább 6 „lábas” (szereplőnként).

Elkezdtem fölrajzolni az egészet. 24 lábnál abbahagytam. Aki azt mondja, minden részletét átlátja, úgy kell neki.

Következik: Mi a helyzet a kamatemeléssel és az egyéb költségekkel?

12. Hibás termék a devizahitel?

Úgy fogalmaznék, hogy nem alkalmas arra, amire létrejött. Kényszermegoldás, a bankok „kínjukban” találták ki. Kényszerítette őket a hitel-lufi piramisjátéka, valamint a magasra tolt alapkamat. Megalkottak egy olyan öszvért, amilyet az érvényes pénzügyi szabályozók között lehetett.

Legyen alacsony a kamat egy magas kamatú környezetben. Kénytelenek az összes kockázatot az ügyfél nyakába rakni. Nem mondhatják, hogy nem adnak hitelt. Ezt az ügyfél sem fogadná el, és a lufit is tovább kell fújni. Te mit tettél volna az ő helyükben?

Szerencsére kapóra jött a forint konvertibilitása. Ki tudták használni, hogy vannak országok, ahol alacsony a kamat, és addig-addig variáltak, míg ezt különböző áttételeken keresztül át tudták csatornázni az ügyfelek javára.

Jó bonyolult termék lett! Persze, hiszen szó szerint fából vaskarikát kellett létrehozni. Legdurvább variációjában ez csak mesterséges konstrukcióval sikerült. Szintetikus módon állították elő a devizát. Még forintban történő fizetés is csak folyósításkor (és törlesztéskor) szerepel benne.

Az összes többi része olyan, hogy fizetni se forintban, se devizában nem kell, csupán technikai elszámolás történik. Forintban vagy devizában, attól függően, melyik részéről beszélünk. Viszont a folyósítás és a törlesztés elszámolása a konstrukció jellegéből adódóan csak devizában lehetséges.

Fizetni pedig abban kell, amiben megállapodtatok, hiszen a bank is eszerint tervez. Kivéve, ha ezen utólag sikerül módosítani, ami általában nem könnyű, de nem is teljesen lehetetlen.

De hiába az egész turpisság, a piacot nem lehet megerőszakolni. Ha a bank forint betétből hitelez, és ennek kamata magas, akkor a nyújtott hitelnek a kamata sem lehet alacsonyabb. Valamilyen módon és valakinek meg kell fizetni a különbözetet. Árfolyam-, kamat-, és egyéb kockázatban.

Elképzelhető, hogy ezt a kockázatot és annak árát a külföldi bankok állták? Nem hinném. Valószínűbbnek tűnik, hogy a magyar állam fizette az adósok helyett, külföldi bankokon keresztül – amíg bírta. Mindjárt mutatok rá egy példát a sok közül, hogyan lehet ezt kivitelezni.

A bankok valóban hibáztak, hogy mindezt nem hangsúlyozták. Abban is, hogy elhitték: rövid időn belül Magyarországon is euró lesz a fizetőeszköz, tehát csak viszonylag rövidebb ideig kell ezt a rafinált konstrukciót fenntartani. Tanultak az esetből - ma már nem hisznek az államnak.

De még egyszer megkérdezem: jó lett volna, ha egyáltalán nem adnak hitelt? Akkor azonnal robbant volna a bomba, így viszont talán még van rá esély, hogy ne dőljön ránk az egész.

No persze, a mindenkori kormány is nagyot hibázott, főként azzal, hogy folyton lebegtette az euró bevezetését. S közben a bevezethetőség – vagyis az erős gazdaság - érdekében tett megfelelő lépésekkel vajmi keveset törődött. Sajnos az MNB sem.

A 2008-as válság erőtlen magyar gazdaságot talált. Ráadásul a második Fidesz-kormány alatt tartóssá vált a gyengébb forint, az erős gazdaság pedig továbbra is várat magára.

Következik: A 24-fejű lábú sárkány

11. Hogy is van azzal a pisztollyal?

Sokan úgy érzik, szinte pisztolyt tartottak a fejükhöz, mikor a devizahitelt fölvették. Hiszen lakni kell, és ha nincs rá pénz, hitel kell hozzá - gondolkodtak. Jó ösztönnel ráéreztek, hogy 15-18% kamat túl magas. Az inflációs környezet nem indokol ekkora kamatot, tehát nem fogják tudni kifizetni.

Igazuk volt, a jegybanki alapkamat indokolatlan mértéke húzta föl a hitelkamatokat. Erre mi történt? Odamentek a bankhoz, hogy találjon ki nekik egy olyan konstrukciót, amiben alacsonyabb a kamat.

Ez pont olyan, mint amikor vegetáriánus akarsz lenni, de közben nem szeretnél lemondani a húsról. Persze megteheted, hogy úgy teszel, mintha… - de ez csak önámítás.

Őszintén: Ha valaki szembesítene Téged azzal, hogy csak áltatod magad, elfogadnád tőle? Sokan vannak, akik igen, és sokan, akik csak rámondják. Viszont szép számmal akadnak, akik nem hajlandók a tényeket elfogadni. Ők érzelemből döntenek. „Kerül, amibe kerül, csak olcsó legyen!” Ilyenek vagyunk. Lehet ugyan, de nehéz ezen felülemelkedni.

Mit csináltak a bankok? A vevő óhaja parancs, tehát összerakták. Nem kellett volna, de képzeld el azt a helyzetet, hogy beballagsz a bankba hitelért, ott pedig közlik: „Önnek jelenleg semmilyen körülmények közt sem tudunk hitelt adni. Túl kockázatos, nem fogja tudni visszafizetni. Talán jöjjön vissza egy-két év múlva, akkor meglátjuk. Nincs kiskapu!”

Mekkora lett volna a felháborodás! Hiszen nem azt várjuk el a banktól, hogy hitelt adjon, ha kérünk? Másfelől pedig – ahogy azt a hitel-lufinál írtam – a bank is bele volt abba kényszerülve, hogy akkor is adjon, ha tudja, hogy nem kapja vissza. Piramisjátékból menet közben már nem lehet kiszállni. Futunk a pénzünk után. De ő a gyorsabb. :-(

Ráadásul a magyar ingatlanpiac is összeomlott volna már úgy 2005 tájékán. Lehet, hogy jobban jártunk volna, mint így? Ki tudja…

Messzire vezetne, ezért most nem megyek bele, hogy egy banknak milyen szempontokat kell figyelembe venni egy hitelnyújtásnál. Sajnos nem teheti meg, hogy árfolyam- és hasonló kockázatokat vállaljon. Másfelől – és ezt nem ő találta ki, hanem a társadalmi elvárások kényszerítették rá – azt sem teheti meg, hogy bevállalja a tömeges hitelbedőlést.

Másképp fogalmazva, a mai bankrendszert társadalmilag úgy építettük fel, hogy a bank alapvetően ne a saját tőkéjéből, hanem a betétesek pénzéből hitelezzen. Ha ezt elveszíti, a teljes rendszer bedől, és annak az egész társadalom issza meg a levét.

Erre van egy angol kifejezés: „Too big to fail.” Ami azt jelenti, hogy túl nagyra nőtt. Ha összedől, maga alá temet mindent. Vagyis időről időre kénytelenek vagyunk megmenteni a bankrendszert az összeomlástól. Leginkább az adófizetők pénzéből. Róka fogta csuka.

Szerencsére azért nem ennyire fekete-fehér a helyzet, de nagyjából ez a lényege.

Következik: Hibás termék a devizahitel?

10. Tettes és áldozat

Az az érzésem, már alig várod, hogy ráhúzzuk a bankokra a vizes lepedőt. Ez most elmarad. No nem azért, mintha nem érdemelnék meg! Hanem mert mélyebb és érdekesebb összefüggéseket szeretnék megvilágítani, mint amiket eddig a témával foglalkozó cikkekben olvashattál.

Próbálj meg kitörni abból a dobozból, amit a szokások és a környezet Rád erőltet! Korábban már említettem, hogy a bank csak egy szerszám a kezedben. Próbáld meg ilyen szemmel nézni!

A bank a Te oldaladon áll. Segíteni akar Neked, csak Te nem vagy elég felkészült ahhoz, hogy megfelelően használd ezt a segítséget. Ugyanúgy, ahogy a kés egyidejűleg tud hasznos és veszélyes lenni, a hitel is kétélű.

Milyen érdekes a magyar nyelv! Mit akarsz a banktól? „Kész” pénzt.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha akkor, amikor pénzre van szükséged, „csinálnál”. Ehhez persze megfelelő tudásra van szükség (amit sajnos az iskola nem ad meg), és munkával jár, de lehetséges. Mivel nem ismered a pénz előteremtésének módját, ezért készen akarod.

A bank készséggel létrehozza Neked a pénzt (ő bezzeg tudja, hogyan kell). Csakhogy ennek ára van! Itt nem fejtem ki bővebben - keresd a „Jómódod pillérei” anyagot (4-5. pillér) -, csak egy apróság:

Ha lakáshitelen töröd a fejed, válaszd külön a lakást (mint ingatlant) és a lakhatást (mint folyó fogyasztást)! Utóbbira tilos hitelt fölvenni, arra az albérlet alkalmasabb. Magyarán ha már megvan a lakás árának kb. fele, a másikra már esetleg vehetsz föl hitelt, de addig semmiképpen. S persze a lakás ára álljon összhangban a hosszú távon várható jövedelmeddel.

Következik: Hogy is van azzal a pisztollyal?

9. A pénzügyi felügyelet

Hadd oszlassak el egy félreértést. Találkoztam olyan véleményekkel, hogy „Nekem nem kell, hogy értsek a pénzügyekhez, azért van a hatóság, hogy a bankok ne tudjanak átverni.” Ez nagy tévedés.

Nem azért nem nyúlsz a konnektorba, mert különben a felügyelő rácsap a kezedre, hanem mert megtanultad, hogy veszélyes. Tudod: „Okos ember a más kárán tanul.” Ehhez szokta apukám hozzátenni: „A hülye meg a sajátján sem.” Kérlek, ne vedd magadra, de gondolkozz el rajta!

Ha áramot akarsz a lakásodban, bizonyos szabályokat meg kell tanulnod. Ha pénzügyekkel akarsz foglalkozni, bizonyos alapokat el kell sajátítanod. A Te részedről ez ilyen egyszerű. És mi van a felügyelettel?

André Kostolany vetette föl az ötletet: jó lenne, ha a mindenkori pénzügyminiszter rendelkezne tőzsdei tapasztalattal. Hozzáteszem, hogy ez a pénzügyi felügyelet szakembereinek sem ártana. No meg egy kis banki gyakorlat sem! Nem arra gondolok, hogy kerüljenek át az MNB-hez. A szükséges tapasztalat megszerzéséhez ki kell menni a „terepre”, a kereskedelmi bankokhoz.

De a valóság sajnos nem ez. Aki tudja, az csinálja. Aki érti, az tanítja. Aki pedig mindkettőről lemaradt, az megpróbálja szabályozni. Több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Azért, mert mindig az események után kullog.

A bank mindig innovatív, a felügyelet nem az. A banknak azonnal reagálnia kell a piac minden apró változására. Nincs arra ideje, hogy megvárja, míg a hatóság megérti és jóváhagyja az elképzelést. Ha mindent előzetesen engedélyeztetni kellene, leállna az egész gazdaság.

Ezért sajnos tudomásul kell vennünk, hogy a pénznek és a pénzzel foglalkozó szervezeteknek mindig lesznek szokatlan és számunkra kockázatos húzásai. Úgyhogy legyél óvatos, vegyél föl egy új szokást, és következetesen ragaszkodj hozzá: Csak akkor menj bele a játékba, ha alaposan megismerted a szabályait!

Még az Egyesült Államoknak is sikerült a bankrendszer működését szabályozó, egyszer már jól bevált törvényeket félresöpörni. Akkor mit szóljunk mi, ahol ez a szabályrendszer korábban ki sem tudott alakulni? Egyszer sajnos meg kell fizetni a tanulópénzt, aztán – ha odafigyelünk – tanulhatunk az előttünk járók hibáiból.

Következik: Tettes és áldozat

8. Amit bezzeg nem siettünk el

Ez pedig az euró bevezetése. Szintén korai lett volna. Azért az is valami, hogy háromból egyet eltaláltunk! Igaz, nem nagy dicsőség, hiszen nem kellett hozzá túl sokat tenni. A forint lecserélésének aztán végképp nem volt meg az alapja. Bár azt mindig elhitette velünk az állam, hogy de.

Igazából ezért vélték sokan úgy, hogy nem annyira kockázatos a devizahitel. A bankok is, a háztartások is. Hiszen pár év, aztán már euróban kapjuk a fizetésünket! Addig meg guggolva is kibírjuk, ugye?

Mondjuk csodaszámba ment volna, ha teljesíteni tudjuk a bevezetés feltételeit, de – mint 2013-ban látjuk – a gazdaság szereplőiből ki lehetett volna „préselni”. Az inflációt meg lehet „erőszakolni”. Például úgy, hogy hatóságilag előírjuk a kereskedőknek, hogy mennyiért adják a kenyeret, a tejet, a húst. Aztán arra kényszerítjük őket, hogy csökkentsék áraikat.

A költségvetési hiány alacsonyan tartható úgy is, hogy bevétel oldalon bevezetünk extra adókat, amik ha nem folynak be (mert rosszul terveztük), akkor megemeljük a mértékét. Az államadósság csökkentésére pedig ott volt Románia példája 1982-89 között.

De ezek az összetákolt módszerek csak rövid ideig, nagy áldozatok – a jövőnk felélése - árán tarthatók fenn. Nyilván ismered a sztorit, amikor a kuruzsló „gyógyítja” a gazda beteg jószágát. Mindenfélével kísérletezik – persze egyik sem működik, végül az állat jobblétre szenderül. Mire a kuruzsló így reagál: „Kár! Pedig még annyi ötletem lett volna…”

Az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája nagyrészt ilyen kísérletezésre emlékeztetett. Az egyik társaság kitalált valamit, a másik le(nép)szavazta(tta). Vagy mikor kormányra került, visszacsinálta. Esetleg a saját pártja buktatta meg. Néha a koalíciós partner. Közben pedig folyton pakkot kaptunk. („Package, you know…”)

De ha netán mégis sikerült volna az euró bevezetése, akkor legalább a devizahitel nem jelentene gondot. Ahogy Szlovákiában sem.

Ez azonban a „Mi lett volna, ha…” kategória, úgyhogy hagyjuk is! Már csak azért se foglalkozzunk vele többet, mert ma ez még kevésbé aktuális, mint mondjuk tíz éve. Ha eddig nem siettünk, most még nagyobb hiba lenne rohanni vele.

Következik: A pénzügyi felügyelet